Kiváló összefoglaló-elemző cikk jelent meg a Vulture.com-on, Prince-ről. A cikk végigveszi zenei teljesítményének, zsenijének alkotóelemeit. Belemegy a részletekbe, példákkal illusztrálva, mik jellemezték őt mint énekes, dalszerző, hangmérnök, gitáros, és mitől emlegetik egyre többen, mint korunk zenei zsenijét. Ilyen, Mo.-n hiánypótló, zenei megközelítésű elemzést rég terveztünk mi is. A kapitalistá(bba)k már megint megelőztek. Bosszúból lefordítottuk.
VULTURE, 2016.
április 22.
by David Marchese
Mindenki azt mondja, Prince zenei zseni volt. Itt van, miért!
David
Marchese
Azt kevesen
vitatják, hogy Prince minden idők legkülönlegesebb tehetségű popcsillaga volt. Zseni?
Igen, nyilvánvalóan. Ami kevésbé nyilvánvaló, különösen azok számára, akik még nem
kerültek közelebbi kapcsolatba Prince zenéjével (Irigyellek benneteket - hiszen
annyi új zenei élmény vár rátok!), hogy mi tette őt ennyire egyedülállóvá és
különlegessé. Sorra vesszük, mi az oka, hogy az emberek annyian emlegetik a „zseni”
szót vele kapcsolatban.
Az énekes
Prince-nek sok
különböző énekhangja volt. Tudott „turbékolni” (I Feel For You), halkan zümmögni (Slow Love), könyörgő tónusban énekelni (Partyup) és mély, egyházi
dallamvilágú hangon énekelni (Purple Rain).
Hangja ki tudott kifejezni ártatlanságot, elhagyatottságot, lehangoltságot,
viccelődést, szexuális vágyat, csábítást, szenvedést, titokzatosságot, és
mindezt tette úgy, mint egy „kiborg”, amely képes az emberi lélek érzelmi
végleteit megmutatni a már-már lehetetlen hangi tartományokban megszólaló
énekhanggal (Prince mindezt bemutatja az egész 1999 albumon). És mindezekben teljesen hiteles, soha nem próbált
olyan vokalista hangján megszólalni, amelyen hitelét vesztette volna. Ha soha
nem hallgattál még Prince számot, megdöbbensz majd azon az átható őszinteségen
és hitelességen, amely átjön az előadásából. Ugyanakkor, felfedezhető hangjának
tiszta, örömteli vibrálása – selymes a közepes és alacsonyabb, angyali a magasabb
hangtartományban. Óriási hangterjedelme mellett magas hangjainak hibátlansága, a
gazdag díszítések és rezgések kifinomult használata jellemezte, és
megállapíthatjuk, hogy ő volt – talán James Brown kivételével – a zene legkiválóbb
„sikítója”.
(A Princeguru megjegyzése: A különböző ranglisták
iránti fenntartás mellett: a concerthotels.com
listáján – mely a könnyűzenei énekeseket rangsorolja
hangterjedelem alapján, de amelyet számunkra azonnal Zámbó Jimmy hiánya tesz súlytalanná – Prince szerepel a 3. helyen, megelőzve többek között F. Mercuryt
és C. Aguilerát.)
A dalszerző
Nem volt olyan
popzenei stílus, amelyben Prince ne tudott volna mesterien alkotni. Éppúgy
csodát teremtett egy két-akkord egyszerűségéből (Starfish and Coffee), mint ahogy egy bonyolult, szövevényes
költeményből (3 Chanin O’ Gold, ami 4X
Bohemian Rhapsody). Jól bánik az összes dalszerzői eszközzel –
hangnemváltás, átvezetések, intrók és outrók, és tudja, hogyan kell használni
ezeket a maximális hatásfok eléréséhez. Értett a szinkópált funk kidolgozáshoz, az álmodozó dallamok
készítésén át a kifinomult akkordváltásokhoz (Sometimes It Snows In April – hangzásvilága mint Debussyé) és, ha
valamit, akkor dalszerzői ügyességét a fülbemászó melódiák írásában tényleg alulértékelik.
Amikor általánosságban Paul McCartney-t tartják felső mérceként a popszámok
dallamosságát illetően, Prince nem írt-e ugyanannyi dalt, vagy többet, amit, ha
csak egyszer hallasz is, örökké el tudod dúdolni?
Tehát, elmondhatjuk,
hogy szerkesztésben és technikai kivitelezésben is nagyon közel volt a
tökéletességhez. Szövegeit illetően? Ugyanaz a helyzet. Gondoljunk csak arra,
hogy hányféle dologról írt Prince: apokalipszisről, bulizásról, szexről,
halálról, fajokról, szerelemről, gyűlöletről, számítógépekről, autókról,
bűnökről, üdvösségről, ember állatként történő újjászületéséről, geopolitikáról
(Ronnie, Talk to Russia).
Intellektuálisan érdeklődő ember volt, aki férfi nézőpontból írt, és – ami még
meglepőbb – női nézőpontból is. Írt történetet elbeszélő dalokat és játékos
halandzsa dalokat. Eredeti, az emberi lélek mélyére tekintő éleslátó volt a
metaforák használatában, és szinte soha nem bízta rá magát a fősodorbeli pop nyelvezetre,
verselésre Tehetséges kifejezés-alkotó volt. (Gondoljunk itt a When Doves Cry szövegére, ami, milyen
furcsa, egyedi, és még mindig mennyire természetesként hat). Ugyanakkor vicces
is volt. Prince-é az egyik legnagyszerűbb dalszöveg életmű Amerikában.
A hangmérnök
Prince
egyedülálló volt ebben: Ő volt korának legkreatívabb és legintelligensebb pop hangmérnöke.
Újra hangsúlyozva tehát, a különbözősége egyedülálló. Itt van a Dirty Mind párját ritkító hangzáskészlete
vagy a pszichedelikusan burjánzó, tömör Parade,
mindkettő örök klasszikus. Prince bátor újító is volt. Elég, ha a When Doves Cry-ra gondolunk, amiben
nincs basszus szekció. Az 1999 és a Sign O’ the Times albumain olyan dobgépprogramozást
alkotott, ami az elektromos ritmust organikus funkká változtatta. Érdemes ráfigyelni
Prince műveiben a zenei háttér részleteire: a dallam egy sora csak egyszer
ismétlődik; a wah-wah gitár cirkalmaz a háttérben, a húrok kidolgozzák a
dallamot, nagy gondot fordítva a sztereó spektrum minden részének
kihasználására. Mindenféle furcsa hanghatást behozott: ébresztőóra csörgést,
háttér visszhangot, oldal suttogást. De nem minden a komplexitásról szólt: a Kiss
a legminimalistább listavezető dal, amit valaha felvettek. Ha egy pillantara
nem gondolunk arra, döntések és összpontosítás milyen tökéletes szintje kellett
mindahhoz, amit hallunk, és helyette átadjuk magunkat a zenének – az élmény elképesztő.
A hangszerelés
és hangszerválasztás dinamikus, meglepő és szórakoztató. Például a Play in the Sunshine (Sign O’ the Times album); a felszíne
önfeledt soul-pop, de a dal állandóan változik, átalakul; lejjebb szálló, majd
sodró lendületű: egy atonális gitárszóló, egy marimba futam, taps, szaggatott
tempójú funk, fényes harmonikus befejezés. Ha már a harmóniánál tartunk: Stevie
Wonder az talán, aki Prince-hez
hasonló harmóniateremtő tehetséget mondhat magáénak. Prince képes újabb, újabb és újabb rétegeket
rápakolni saját hangjára anélkül, hogy összekuszálná a melódiát. Hallgass bele
a Saviour-be az Emancipation
albumról - ez a harmonikus éneklés Taj Mahalja.
Prince
produkciói, legyenek komplexek vagy minimalisták, egyaránt fantasztikus
utazások. Bármit, amit az egy-egy dalban rejlő izgalmas lehetőségek, hatások
előhozása megkívánt, azt ő beletette. Kiváló hangszeres zenész volt, de minden
bizonnyal a legjobb hangszere a stúdió volt.
A gitáros
Félelmetes
érzéke volt a hangugratáshoz a pengető kezével, ugyanakkor képes volt
élénkíteni, majd elnémítani az akkordokat a fogó kéz általi nyomás
variálásával. Kerülte az akkordok ismétlését. Odafigyelt arra, hogy ritmusjátéka
olyan funkos legyen, amennyire csak lehet. Ez nem volt akkora kiemelkedő
újítás, de kétségkívül mestere volt ennek. A ritmuskíséret a háttérbe szorult a gitárszólói
alatt.
Itt jönnek a
képbe rendkívüli villanásai. Az emberek – helyesen – a 2004-es Rock and Roll
Hall of Fame beavatási ünnepségen elhangzott zseniális gitárszólóját emelik ki.
Én mégis inkább tartom, az úgy a 11. legjobb gitárszólója. (Például az elsöprő
erejű befejező szóló a Purple rain-ben
sokkal drámaibb és emlékezetesebb.) Gitárszólói mindig telítettek voltak
drámával. Hosszú jajgató ívek, gyors hangzáporok, baljóslatú oktávok. Nem
bonyolította túl a dolgokat, a tetőpontról kezdett, majd megtalálta a
következőt, majd a következőt. Mindezt tette nagyon mutatós, színpompás
előadásmódban – szerintem főképp ez az, ami sok embert megragad – , pedig
használt formabontó hangsorokat, hangnemeket is, hogy kifejezze az őt vezető érzékenységet és finomságot. Gyorsaságban
hasonló a 80-as évek gitárosaihoz, mint például, Eddie Van Halen, bár játéka
tetszetősebb, mint azoké, s bár az emberek gyakran idézik Jimi Hendrix nevét,
amikor Prince gitárjátékáról beszélnek,
sokkal több Carlos Santana hatás fedezhető fel hangzásában. Hangszíne is
nagy és merész, mindig csak éppen az eltorzítás határán.
Na és, igen, nagyon
kúl kinézetű gitárokon játszott.
Értékelés
A fentiekben
csak négy területet említettem, amiből Prince ha csak egyben alkotott volna mesterit,
már az legendává tette volna. De ő mindnek mestere volt. Tehetsége óriási
spektrumban megnyilvánult. És őrületesen sok zenét készített. Jimi Hendrix volt
talán ennyire általános tehetség, de ő csak három stúdió albumot adott ki. A
Beatles nyolc évig volt együtt. Prince százával adta ki a dalokat, közel negyven
éves zenei karrierje alatt. Nem szeretném, ha túlfűtött kijelentésnek hangzana;
de a Moonbeam Levels lesz idén a
legjobb dal, amit hallhatsz, és Prince hivatalosan soha nem adta ki! Rengeteg
zenét szerzett, hosszú időn át, nagyon sok stílusban. Prince elment ugyan közülünk,
de számunkra több életre elegendő művet hagyott hátra, igen – egy zenei
géniusz.
Fordította:
princeguru / Dancs Ágnes
