Prince, az újklasszikus

Tudtuk, hogy ez lesz. És elkezdődött. Az idolgyártás. Az ajnározás. Az egyetemessé fújás. És már a klasszikus zene sem szent nekik. Mi hiába figyelmeztettünk, hogy Prince a zene Mozartja, hiába próbáltuk felnyitni a honi szemeket. Senki nem hallgatott ránk. Mostpedigmár, úgy tűnik, késő. Prince munkássága rákerült a csúszós emelkedőre, és félő, hogy egyre feljebb csúszik rajta. Szerencsére a fenyegetés, hogy Magyarországon is klasszikussá válik, egyelőre távoli. Addig is figyeljük a jóslatunk szerint évtizedes távlatban lezajló folyamat újabb állomását a karosszékünkben kényelmesen hátradőlve, háttérben mondjuk a kellemesen charme-os, mégis rockosan vagány Hulliganst hallgatva...
Prince elemzés a klasszikus zene szemszögéből, egy amerikai egyetemi docens tollából.



 The Conversation

A cikk az alábbi, angol nyelvű írás fordítása:
Prince: an icon of a new form of classical music
2016. április 22. Írta: Richard Elliott, Megjelent: A The Conversation weboldalon



Prince: a klasszikus zene új formájának ikonja


Budapest, 2011, EPA/BALAZS MOHAI

Mialatt igyekeztem feldolgozni a 2016-ban meghalt zenészek hosszú sorában ezt a legutóbbit, eszembe villant Bill Callahan hátborzongatóan briliáns hódolata, „Prince Alone in the Studio” (Smog néven vették fel 1995-ben). Callahannek sikerült megragadnia azt, ami olyannyira jellemző volt Prince-re: az elkötelezettséget és a maximalizmust.
Callahan elképzelte a saját hangzásán dolgozó művészt, ahogy az éjszaka a kora reggeli órákba csúszik, figyelmen kívül hagyva mindenkit és mindent (beleértve az étkezést), kivéve a gitárszólót, amit éppen tökéletesíteni igyekszik. Amikor végül úgy sikerült, ahogy akarta, úgy érezte magát, Callahan szavaival: „mint egy vadász az úton”.



Ahogy legendás volt Prince odaadása saját művészete iránt, úgy az volt termékenysége és kifejező stílusának széles skálája is. Akár dalszerzés, előadás, produceri munka, színjátszás, vagy rutinjának más projektekhez történő kölcsönzése, sokszor úgy tűnt, hogy Prince van minden és mindenki mögött.
Számomra ez a sokféleség szoros összefüggésben áll három különböző, de egymáshoz kötődő kifejezési nézőponttal: úgymint a dalszerző hangjával, az énekes megszólalásával és a hangszeres zenész kifejezőerejével.

A képesség szintje
Mint komponista legendás volt, dalokat szerzett meghökkentően sok stílusban és műfajban, saját maga és számtalan más előadó számára. Mint énekes, mindig jellegzetes volt, akár alacsony morgó, akár – hangterjedelme középső tartományában – doromboló, vagy a falzett üdítő magasságaiba felcsapó. Mint hangszeres zenészt túl gyakran figyelmen kívül hagyták, mégis gitárjátékának elismerése, megítélése élénk (de végül is értelmetlen) online vitát váltott ki a más virtuózokkal - mint Jimi Hendrix és Eric Clapton - történő összehasonlításban.
Egy kiváló példa a már említett kifejezésmódok szoros összefüggésére egy klipben található, ami halálhírére széles körben volt elérhető. Ez egy élő Purple Rain előadás, a dal, amely az 1984-es kislemezen történt kiadása óta Prince koncertjeinek fő erősségét képezte. A dal – ami a legjobb Prince munkásságában – elegánsan egyszerű, váltakozóan rövid, felidéző strófái a téma gospelszerű refrénjével és Prince különleges elektromos gitárjátékával. A dal még inkább leegyszerűsített ebben az élő változatban, csak egy versszakot használva, amit a kórus és a kiterjesztett hangszeres szakasz követ.


Prince sokféle énekstílust használ ebben az előadásban, gyakran gyors egymásutánban. Amikor először énekli a kórus sorát, a hangja felfelé örvénylik, gazdag díszítéssel libbenő darabkákra törve a „rain” szót. A sor ismétlése során a hang lefelé mozdul egy lágyabb, érettebb tartományba, míg a harmadik ismétlés egy mély, Elvis-szerű remegésbe süllyed. A győztes sort nézve, a „see” szóra Prince hangja hirtelen újra felcsap falzettbe, a hatás kedvéért kissé elnyújtja a szót, így változtatva meg a kórus határozott megszólalásának ritmus formáját, az eredeti dalhoz képest.    
Majd ott a gitár, ami hangsúlyozza és kiemeli a dal érzelmi finomságait, az énekes sorai között cikázva, elszakadva attól, de mindig visszatérve ahhoz, egyidejűleg irányítás alatt és a nélkül. Prince a kórus után azonnal elkezdi a szólót, a gitárja válik a dal hangjává és további versszakokat alkot. Ahogy sok gospel zenében, ez a játékmód hivatott kifejezni a mondanivaló felsőbbrendűségét, és mert az énekhang egyedül nem képes ezt elvégezni, ki kell terjeszteni, meg kell erősíteni egyéb hanggal, amint itt, a gitár eksztatikus sivítása a pótló kiterjesztés.
Ám Prince még nem végzett az énekléssel teljesen. Amint uralja gitárja szárnyalását, visszatér a mikrofonhoz, hogy előadja a dal leghatásosabb elemét, a szavak nélküli ének-dallamot, és ahogy, mint más koncerten, a művész biztatja közönségét, hogy helyette énekeljen. Ennél a pontnál Prince jódlizik, rögzítve azt a furcsa, hatásos ének tartományt, ami a svájci hegyi emberekkel és az amerikai éneklő cowboyokkal hozható összefüggésbe.


Gitározás közben, Olaszország, 2010. EPA/FABIO CAMPANA

Ez egy újabb példa a szó alkalmatlanságára, hiszen a „hang” nélkülözi a szóbeli kereteket, amikor érzelmeket kell kifejeznie. Ráadásul a legmagasztosabb fajta zene, megrajzolva szentséges és világi hangterjedelemben, láthatóan hősies, de valójában túl rövid példája annak, hogy Prince mire volt képes.

Új klasszikus
Ez csak egy a mesteri előadások ezrei közül, amit Prince rajongói megosztottak egymás között és ami visszatér az elkövetkező napokban, hónapokban, vigasztalást adni, e legutóbbi veszteségnél szembehelyezkedni a kételkedéssel, és tanúsítani egy igazán kiváló és klasszikus művészt.
Ezért volt Prince az, aki: nem csak a nyugati klasszikus zene iránti érdeklődése keskeny sávjában alkotott, de egy sokkal szélesebb, felszabadult és felszabadító megértése és kiterjesztése által, a különböző fekete klasszikus zenei tradíció különböző áramlatainak egyesítésével, ami magában foglalja a gospelt, a dzsesszt, az R&B-t, a rock and rollt, a soult, a funkot, a hip hopot és a többit.
Prince egy funky prédikátor volt, irányítva egy kifinomult és partikész gyülekezetet. Halálhírekor a minnesotai rádió, The Current egy programot készített a tiszteletére „wall-to-wall Prince” címmel. Ezt hallgatva, az az érzése támadt az embernek, hogy a partinak nincs vége, létrehozója nélkül folytatódik.



Jegyzetek

A cikk szerzője, Richard Elliott a Sussex-i Egyetem (USA) Zenei Tanszékének docense, PhD. Richard Elliott nem dolgozik egyetlen olyan cégnek, szervezetnek sem, amelynek haszna származhatna ebből a cikkből. Nincs részesedése és nem kap juttatást fenti cégektől, szervezetektől, továbbá nincs feltáratlan kapcsolata ezekkel, tisztsége ezekben. Rendszeresen publikál zenei kritikákat, több könyve is  megjelent, pl.: Nina Simone-ról, akivel Prince is dolgozott. 

The Conversation: az egyetemi és kutatói szektor által, nonprofit, karitatív nevelési-oktatási céllal létrehozott website, jelszava: „Tudományos szigor, újságírói könnyedség.” A The Conversation Australia 2011-ben indult, majd több ország, USA, Egyesült Királyság, Franciaország, földrészként pedig Afrika, lásd The Conversation Afica csatlakozott e kezdeményezéshez. Közvetve, vagy közvetlenül az anyagok áttételes felhasználásával, ismertetésével nagyjából 23 millió emberhez jut el évente.




Fordította: princeguru / Dancs Ágnes